Jaken titka
Sesshoumaru nagyúr, Jaken és Rin épp a felé a harcmező felé tartottak, ahol valamikor, régen Jaken először pillantotta meg a nagyurat. Akkoriban épp a koboldok seregét vezette háborúba, de az ellenségek vezére sokkal erősebb volt nála és már-már megette az „ocsmány zöldséget”, mikor Sesshoumaru nagyúr kettényeste a szellemet, megmentve ezzel Jaken életét.
Jaken titkon mindig remélte, hogy soha nem fognak ennek a harcmezőnek a közelébe menni. Volt egy féltve őrzött titka.
- Sesshoumaru nagyúr – rikácsolta kappanhangján – mondd csak, nagyuram, merre tartunk.
- Amerre Naraku szagát érzem. – hangzott a fagyos felelet.
- De… de nagyuram, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne erre menni…
- Nem érdekel. Az lesz, amit én mondok.
Jaken morgott, de nem firtatta tovább, optimistaként a legjobbakban reménykedett.
- Jaken mester – szólt Rin. – Miért nem szeretnél erre menni?
- Szamárságokat beszélsz – reccsent rá Jaken. – Szó sincs arról, hogy nem akarok erre jönni.
Tovább mentek. Nem volt messze a faluja, és mikor már majdnem elérték a Jaken számára „biztonságos övezetet” egy hang hallatszott.
- Jaken?
Jaken a visítás határán állt. Tudta! Annyira tudta! Megfordult.
- Szervusz, Ieharu! Te vagy az, Tsunade?
Két kis kobold állt mögöttük. Olyanok, mint Jaken. Az egyik igencsak öreg, ráncos, a másik nagyon fiatal volt.
- Jaken? – kérdezte a koboldkislány.
- Igen, én vagyok.
- Jakeeeen! – sikította a kislány. Jakenhez rohant és a nyakába ugrott.
Jaken alig bírta elkapni. Sesshoumaru és Rin nem tudták, hogy mi történik, így hát csak néztek.
- Megnőttél – mondta Jaken. Legszívesebben elsüllyedt volna a föld alá.
- Jaken mester – kérdezte Rin. – Ki ez a lány?
- Ő az… az unokahúgom, Tsunade. Ő pedig – intett az ősz kobold felé – a testvérem, Ieharu.
Jaken biztos volt benne, hogy le fogják égetni a nagyúr előtt.
- Örülök! Rin vagyok! – köszönt Rin, de nem nagyon lehetett látni rajta, hogy olyan boldog.
- Gyertek be hozzánk, a faluba! – mondta minden bevezető nélkül Ieharu.
- Biztos régóta úton vagytok.
Jaken Sesshoumarura sandított.
- Ööö, nagyuram…
- Menjünk – mondta a nagyúr, majd az ősz koboldhoz fordult – mutasd az utat!
Ieharu bevezette őket a faluba. Különös volt, hisz itt koboldok és emberek együtt éltek.
Néhány kobold kijött a házából és mikor meglátták Jakent, felkiáltottak.
- Jaken nagyúr! – majd mind egyszerre meghajoltak.
Az emberek is kiszaladtak a házukból, bár őket Sesshoumaru jobban megrémisztette. Kijött egy vénséges vén öregember az egyik házból.
- Se… Se… Sesshoumaru nagyúr? – kérdezte.
Sesshoumaru ránézett.
- Ismerlek? – kérdezte érzelemmentes hangján.
- Sesshoumaru nagyúr? – ismételte az öreg, majd felkiáltott. – Térdre, emberek. Sesshoumaru nagyúr van itt köztünk, akinek az apja Riu Kotsusei - jel is végzett.
Erre az emberek, - mint egy varázsütésre – leborultak.
- Honnan ismeritek Riu Kotsusei – t és az apámat? – érdeklődött a nagyúr.
A bácsika válaszolt.
- Régen szinte mindennaposak voltak a támadásai a falunkban.
- Támadásai?
- Igen, nagyuram. Embereket evett.
- Ezt tudom. – majd megkérdezte a tatát – Mi a neved?
- Yoshinobu, nagyuram.
Jaken olyan ábrázattal állt ott, mint valami értelmi fogyatékos. Nem fért a fejébe, hogy lehet az, hogy az ő falujában egy egyszerű szellem nagyobb feltűnést kelt, mint ő, a koboldok hadseregének egykori vezetője.
- Gyertek be, nagyuram – invitálta őket Ieharu, miközben az egyik házra mutatott. Az emberek és a koboldok ugyanakkora házakban éltek.
Jaken követte Ieharut, majd az ajtónál megállt és előre engedte Sesshoumarut és Rint. Yoshinobu követte őket. Le nem bírta venni a szemét Sesshoumaruról, úgy nézte, mint gyerek az anyját. Meg is vendégelték őket.
- Sesshoumaru nagyúr – próbálkozott Yoshinobu apó, miután befejezték az ebédet.
- Igen?
- Csak… csak szeretnénk megköszönni neked, hogy édesapád megszabadított bennünket a szörnytől.
- Miért nekem köszönöd? Az apám volt, nem én.
- Igen, nagyuram. De mivel apádnak már régen halálhíre ment, csak neked tudjuk megköszönni.
- Van egy öccse is – kottyantotta el Jaken, de a nagyúr ábrázatát látva rájött, hogy kár volt.
- Óh, igen? – kérdezte az apó.
- Igen. – válaszolta keserűen a nagyúr.
- Jaken? – szólt a kislánykobold. – Gyere velem, megmutatom a kistestvéreimet, akik nemrég születtek. És meglátogathatod az összes régi ismerősödet, és…
- És? – kérdezte élesen Jaken, bár sejtette, mi fog következni.
- És… elmegyünk a legidősebb testvéred sírjához.
Jaken nagyot sóhajtott. Sejtette, hogy ez lesz. A legidősebb testvére, Iemitsu már akkor is nagyon beteg volt, mikor elhagyta a koboldok népét, hogy Sesshoumaru nagyúr szolgálatába szegődhessen. De a gyógyítók jót jósoltak. Remélte, hogy még él a bátyja.
- Menj csak, Jaken! – szólt a nagyúr.
Rinnek pedig semmi kedve nem volt egy helyben ülve várni Jaken visszajöttét.
- Sesshoumaru nagyúr, hadd menjek én is velük.
- Menj!
Így hát Tsunade elvezette Rint és Jakent elsőnek az ő házukba, ahol két kis ikerkobold rugdalózott egy bölcsőben. Rint teljesen elbűvölték a kicsik. Sosem látott még koboldgyerekeket (akik a legkevésbé sem voltak helyesek).
Aztán még elmentek két házaspárhoz, az egyik Jaken unokatestvére és a férje volt, a másik egy jó szomszéd. (Ez is bizonyítja, mennyire mese ez, hisz állítólag jó szomszéd nem létezik, tisztelet a kivételnek)
Aztán – a temető. Sötét hely, az állandó köd birodalma. Jaken a sír előtt térdelt és pislogás nélkül a sírkövet bámulta.
- Iemitsu – mormolta – bátyám.
Rázkódni kezdett a válla. Rin odament és megölelte.
- Ne sírj, Jaken mester – és egy zsebkendőt adott Jakennek.
- Jaj, Rin. – hüppögte Jaken. – Meghalt a testvérem.
- Részvétem Jaken mester. Tudom, hogy érzel.
Jakennek már nyelve hegyén, hogy honnan is tudhatná, de Rin megelőzte.
- Az én testvéreim is meghaltak – mondta a lány. – És a szüleim. Nekem nem maradt senkim. Neked legalább még itt maradt Ieharu bácsi.
Jaken rájött, hogy Rinnek sem lehetett könnyebb.
- Árvák vagyunk, Jaken mester – lehelte Rin.
Jaken keserűen bólintott.
- Magadra hagyjunk? – kérdezte Tsunade.
Jaken bólintott.
A lányok elvonultak. Jaken egyedül maradt az emlékeivel. Talán, ha nem ment volna el, akkor talán… Iemitsu még most is élne. Önmagát vádolta. Ott töltötte a délutánt. Az éjszakát. Egy örökkévalóságig ott maradt volna, ha a hajnal első sugarai fel nem ébresztik melankolikus állapotából.
Rin reggel legelni vitte Aunt. A nagyúr reggel elment valahová.
Ha eddig nem hittem a reinkarnációban, most megváltozott a véleményem. Rin ugyanis egy olyan dal átköltött változatát énekelte, amit eddig még csak a veresegyházi asszonykórustól hallottam. Ki tudja, kiben született újjá Rin. A dalocska a legkevésbé sem volt jóindulatú, de úgy tűnt, Rin erre nem jött rá, csak fújta egyre:
Jaken mester arca lapos
Nem csúf az, csak titokzatos!
Van igazság a mondanivalójában. Aun legelt, ő pedig dalolászott. Egyszer csak sikítás hallatszott. Rin felugrott.
- Aun? – kérdezte. – Hallottad?
Aun felmordult. Rin felugrott a hátára és repültek is be, a faluba. Mikor odaértek, már az egész falu pánikolt.
Egy szellem megtámadta őket. Ránézésre, leginkább nagyra nőtt kígyóra emlékeztetett, aminek sok ujjakban végződő keze volt. Furcsa vonás egy kígyótól.
- Hebiyasha! – ordította egy férfi, miközben egy lándzsát döfött a kígyó pikkelyei közé. Az felordított és keze egy jól irányzott mozdulatával félrehajította a férfit.
Időközben Jaken is befutott.
- Hebiyasha? – kérdezte őszinte megrökönyödéssel az arcán. – Hát te még mindig nem döglöttél meg?
A kígyószellem ránézett Jakenre.
- Jaken? – sziszegte.
- Én vagyok! – kiáltotta Jaken. – Mocskos félszellem, pusztulj!
Ugrott és meglengette a botját Hebiyasha felé, mire a botján lévő öregember szája kinyílt, és tüzet okádott. Hebiyasha a lángok közt vergődött, de a falubeliek balszerencséjére elkezdett esni az eső, ami eloltotta a Hebiyasha testén sercegve égő lángokat.
- Jaken – szólt. – Mit képzelssssz, te nyavalyás kis kobold? Megtámadssssz engem. Mossszt megkessszerülöd!
Jaken felé csapott, hogy belemélyessze méregfogait. Jaken elugrott előle. Hebiyasha szétnézett, és ezúttal nem Jakent vette célba, hanem…
Sikítás.
- Jaken!!! – egy koboldlány vergődött fogai között. Csak a ruháját kapta el, nem marta meg, de így is elég oka volt Jakennek az aggodalomra.
- Yai! – kiáltotta, és eső ide vagy oda, tűzzel kezdte bombázni Hebiyasha minden porcikáját. Azok elérték ugyan a félszellemet, de egy másodperc múlva kialudtak.
Rin Aunt bíztatta.
- Rajta Aun, adj neki!
De Aun sem járt több sikerrel.
A falu minden lakója, koboldok és emberek siettek a Yai nevű kobold segítségére, de Hebiyasha félresöpörte őket. Ekkor egy hang hallatszott.
- Félre!
A faluban egyszerre csend lett. Még Yai is elfelejtett sikoltozni a hűvös hang hallatán.
- Se… Sesshoumaru nagyúr? – hebegte Jaken.
Sesshoumaru nagyúr nemes egyszerűséggel, ahogy szokta előkapta a zöld fényben égő ostorát, egyet csapott vele, és Hebiyasha kettévágva hullt a porba.
- Megfizettek, nyavalyássszok! – nyögte ki utolsó erejével. Ezzel vége volt.
Hullacsend. Sesshoumaru nagyúr, mint aki jól végezte dolgát, odament a félszellemhez, megérintette, erre Hebiyasha teste sok kis csillogó pontra bomlott szét, amik felszálltak az égbe, és eltűntek a szemük elől.
- Köszönöm – mondta Yai.
- Nagyuram – hebegte Jaken.
- Jaken? – Yai könnyes szemmel meredt Jakenre.
- Tessék? – kérdezte tartózkodóan Jaken és kerülte a lány pillantását.
- Jaken… - Yai zokogni kezdett és Jakenhez futott, majd megölelte.
- Bocsáss meg, Jaken!
- Mi… mi van? – kérdezte Jaken, aki ugyanúgy meg volt lepve, mint a falubeliek.
- Ne haragudj, én… én nem tartottam be az… az ígéretemet! – hüppögte Yai.
- Milyen ígér… - kezdte Jaken. – Csak nem…
- De Jaken, én… én… férjhez mentem. Nem tudtam… várni rád! Azt hittem… azt hittem, nem jössz vissza.
- Jaj, Yai – mondta Jaken, és mintha örömöt lehetett volna hallani a hangjában. – Emiatt igazán nem kell sírnod.
- Nem? – lepődött meg Yai, és még a sírást is abbahagyta.
- Nem. A döntésed teljesen jogos.
Az egész falu csendben figyelt.
- Jaken! Rin! Indulunk! – adta ki a parancsot Sesshoumaru nagyúr.
- Jaken mester, én semmit sem értek. – mondta Rin.
- Tudod, Rin – kezdett magyarázkodni Jaken. – Mi el voltunk jegyezve. Yai és én. Nem sokkal az eljegyzés előtt csatlakoztam a nagyúrhoz. Nem voltam szerelmes Yaiba. Nem akartam feleségül venni.
- Óh, Jaken mester – szólt Rin.
- Mikor a nagyúrhoz csatlakoztam, kétszeres örömet éreztem. Egy hatalmas szellem szolgája lettem és megszabadultam egy elrendezett házasságtól.
- Igazából én is örültem, mikor Jaken elment. – vallotta be Yai. – Így ahhoz mentem hozzá, akit szerettem.
- Látod, Rin, ezért nem akartam erre jönni. Attól féltem, hogy Yai még mindig szeret. – sóhajtotta Jaken.
- Jaj, Jaken mester, ez…
Jaken felkészült a disznóság, cserbenhagyás, gyávaság szavakra.
- Ez olyan megható – Rin szeme megtelt könnyel. – És olyan szép.
- Menjünk! Nem akarok itt állni és nézni, ahogy apró csekélységeken bőgtök. – mondta a nagyúr, és elindult.
- Viszlát, falusiak – intett egyet Jaken.
- Viszlát Jaken – sipította Tsunade.
- Máskor is várunk ám. – mondta fáradtan Ieharu.
Yai csak intett egyet, és eltűnt a koboldok és emberek sűrűjében. Szabadnak érezte magát.
Ahogy Jaken is.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
