Ma is volt egy nap, heverek az ágyamon,
A walkman még szól, pedig fáradt már nagyon.
Micsoda világ, az újságot is eldobom,
Kintről a füst, meg a zaj utolér, beborít, betakar.

  A tó vize ezüstösen fodrozódott, ahogy a szellő belefújta a bódító illatú sakurahanát. A Nap melegen sütött, sugaraiban fürdőzve egy nagy csapat madár repült az égen, Éppen visszatértek Afrikából.
  A tó szélén lévő erdő egyik fáján különös, acélszínű villódzás remegett, majd kivállt belőle Xellos formája. Szokásos sunyi arckifejezéssel nézett körül, mikor rájött, hogy éppen tavasszal érkezett a kijelölt földre... pont, amikor a legtöbb a pozitív energia... ez nem szerencsés számára.
 - Milyen szánalmas - szólt. - És erről tudnak a bárdok órákig énekelni?
Leugrott a fáról, és a völgy felé sétált. Találkozni akart valakivel.
Filia épp egy faluban lakott, ahol ő töltötte be papnő szerepét is.  Különös nőnek tartották, olyannak, aki mindig mosolyog, aki mindig kellemes, csengő hangon beszél, és akit soha nem lehet kihozni a sodrából. Sose látták még csak szomorúnak se.
  De ez csak álarc volt. Filia egész lelke tombolt. Már nagyon régóta nem látta Lináékat... Linát, Améliát... Gourry-t, Zelgadist... Xe...
- Papnő! - kiáltott egy férfi.
- Igen?
- Mi az ott? - a férfi a völgy felé mutatott.
  Hatalmas viharfelhők gyülekeztek, de nem szürke és naracs színben pompáztak, mint az lenni szokott, hanem ébenfekete és karmazsinvörös keverékében.
 Filiának az igazat megvallva fogalma sem volt róla, hogy pontosan mi okozhatja ezt. Egyben azonban biztos volt; az a valami nagyon gonosz lehet. Ha erősen koncentrált, még a gonosz aurát is érezni lehett bár túl messze volt ahhoz, hogy azonosítani tudja.
- Odamegyek - húzta ki magát Filia, és kitapogatta a combján a buzogányát.
- De Filia-san... - kezdett volna ellenkezni a férfi.
- Ne aggódj. Elintézem. Nem hagyom, hogy ilyen sötét erő fenyegesse a falut - mosolygott Filia bátorítóan a fiúra. - Addig, ha valamir szükségetek van, menjetek Masami-chanhoz.
  Majd köszönés nélkül a völgy felé sietett. Nagyon eltökélt volt. Szellem vagy szörny... egyre megy. Elzavarja, az biztos.
  Hmm... szörny... Filia gondolkodóba esett. Annyi szörnnyel végzett Lina kisasszony és Gourry úrfi... Amélia kisasszony, és Zel... és még ő is...
  Mi értelme is van annak, hogy ő a faluban "papnősködik"? Az igazat megvallva semmi... Pár év múlva úgyis el kell hagynom őket, mert nem fogok öregedni. Aztán újabb falu... ajd újabb... és újabb...
  - Olyan magányos vagyok - sóhajtotta. - Már lassan 3 éve, hogy nincs senki, aki nem azért szólna hozzám, mert valami baja van, és segítenem kéne rajta. Én csak egy papnő vagyok, nekik és semmi több. Ráadásul...
  Felbukott valamiben. Mire felkászálódott, látta, hogy épp a hegy tetején van... már csak le kell másznia, hogy a völgybe érjen. Felnézett. A fekete felhőből épp egy vörös villám csapott ki elé. Filia meg se mozdult, mikor a lába előtt alig egy méterrel füstölgő lyukat vágott a mélybe. Tudta, hogy nem ő a célpont, csak rá akarnak ijeszteni.
  Leereszkedett a völgybe, majd a végén lebucskázott, és egy erdőben találta magát. Itt mintha nem is lett volna semmi, ami eltérne a hétköznapitól, ugyanolyan madárcsivitelés és szellőzúgás volt, mint amilyet az ember elvárna.
  Beljebb hatolt az erdőben. Ment, ment, de még a csivtelő madarak is arra emlékeztették, hogy semmi értelme nincs annak, hogy ő itt jótékonykodik, de még egy köszönömöt sem kap cserébe. Egy kedves pillantást sem. Egy mosolyt. Egy...
  Hirtelen ritkulni kezdtek a fák, és kiért egy tó partjára. Volt egy kis tisztás közte és az erdő között, nagyon tetszett Filiának, de... ez a sötét felhő...
  Egyszerre újabb villám csapott le, és alig pár centivel a lába előtt ért földet. Filia arcán még most sem látszott a meglepődés, de a szíve gyorsabban zakaolt, bár ezt nem ismerte volna be magának sem.
  Nevetés hallatszott az erdőből. Túl ismerős nevetés. Filia felugrott és megfordult. Ugyanazzal a lendülettel a buzogányát is előkapta. A nevetés, ha lehet, csak még hangosabb lett, ő pedig belepirult. Olyan sokszor hallotta már ezt a kacajt. Az nem lehet...
 - Nahát, nahát, Filia kisasszony! Hát így illik köszönteni egy régi ismerőst? - hallotta a feje fölül.

És egy árny fölém száll, szürke fényes szemű nagy madár
És az angyalok hangján tisztán szól hozzám.
Azt meséli, van másik hely, ahova majd ő, ő visz el
Súlytalan a szív ott, ahol csillagzene szól.

  Filia gyorsan feltekintett. A feje fölé nyűló ágon épp akkor jelent meg...
 - XELLOS? - kiáltott fel a sárkánypapnő, inkább meglepődve, mintsem utálkozva.
- Szevusz, Filia - Xellos úgy terpeszkedett az ágon, ahogy Zeras-sama a kanapéján. - Rég láttalak... és nocsak, nocsak... Filia-chan, te meghíztál!
- Micsoda? - kiáltott fel Filia. - Gyere csak le ide, és itt mondd, nem hallom onnan fentről! - készenlétbe helyezte a buzogányt.
- Jöjjek le? Oké!
Xellos eltűnt és a következő pillanatban már centiközel mosolygott Filia arcába.
 - Wáá, te szörny! - Filia hátrább ugrott. - Mit akarsz?
-  Beszélni szeretnék veled.
- Ugyan miről? - röffent fel Filia nagyzolva.
- Hát erről - mutatott Xellos a fejük fölé, ahol a fekete felhőkből vörös villámok csaptak, éppen a tóba.
 - Nem tudom, mi lehet - mondta Filia. - Az igazat megvallva, azt hittem, te csiná...
- Közel jársz az igazsághoz, Filia-chan. Azonban nem én, csinálom, hanem Zeras-sama. És tudod, kicsi Filia, hogy hol a vihar középpontja?
 Filiának leesett az álla.
 - Jól gondolod... - suttogta a fülébe Xellos. - A sárkánytemplom felett.
Filia leejtette a buzogányt, úgy állt ott, mint akit fejbevágtak. A hegy felé nézett, ami mögött mérföldekre a Sárkánytemplom feküdt. Egy ilyen gonosz energiát... nem élnek túl a sárkányok. És... és ő sem...
- Xellos... - nem fordult meg, az arcát se billentette el, csak a hangja remegett - magyarázatot kérek...
- Nincs sok magyarázni való rajta, Filia, nem szoktam hozzá, hogy szőkéket világosítsak fel!
- Te... - fordult meg Filia.
- Ne hisztizz! Csupán annyi, hogy Zeras-sama szövetkezett néhány szörnnyel. Világuralomra törnek, megölik a feketesárkányokból megmaradt párat, aranysárkányok ezreit, és a hegyben bújó néhány ezüstsárkányt, végül az embereket is... ó, és a kisebb szörnyeket a szolgáikká teszik.

Dehogy hiszem el, ráüvöltök, tűnjön el
Nincs ilyen hely, és ha van, sem érdekel.
Hiába is szédít, csodák tudom nincsenek
Felejtsen el, hazug mind, ez a hang, ez a kép, ez a hit.

- Hogy mi? - nyikkant fel Filia hét oktávval magasabb hangon, amire csak néhány denevér válaszolhatott volna.
- Hát mit gondolsz, én miért vagyok itt?
- Gyáván menekülsz a sorsod elől - vágta rá Filia.
- Fején találtad a szöget - vigyorogott Xellos, majd kinyitotta a szemét. - Te miért nem segítesz az aranysárkányoknak, Filia?
  Filiának leesett az álla.
- Miért a nyomorult halandókat segíted inkább? Ők segítettek valaha is neked?
Filia nem szólt, így helyette Xellos válaszolta meg a saját kérdését.
- Sosem segítettek, Filia kisasszony és nem is fognak. Soha nem is szerettek, mert érzik a nyamvadt kis érzékeikkel, hogy nem vagy közéjük tartozó...
  Filia még most sem szólt.
 - Na, mi az? Fussál, menekülj a népedhez, hogy megmentsd őket! Mire odaérsz, már legfeljebb a fejfájukat faraghatod ki!
- Xellos...
- Vagy inkább az embereket mentenéd... lehet, hogy jobban járnál, hiszen kisebb sírokat kéne ásni utána...
- Dehát...
- Nagyon sajnálom, Filia - és az arcán látott, hogy van valóságalapja a sajnálatának - de véged! Neked is... én nekem is!
- De... az nem lehet - dadogta Filia.
- Nem? Azt mondod... - Xellos vállat vont. - Na jó, találkozunk a túlvilágon....
- Ne menj el! - Filia a mazoku palástja után kapott, és visszarántotta maga elé, mielőtt elteleportálna.
 - Na?
- Nem lehet tenni semmit? - kérdezte Filia, de nem volt hajlandó engedni a szorításából.
- Hmm, most hogy mondod...
Filia szeme felcsillant.
- De lehet - felemelte az ujját, és kacsintott, mármint kinyitotta az egyik szemét. - A legjobb módszer ilyenkor ...
Filia előredőlt, hogy jobban hallja. Xellos előreszökkent, elkapta az aranysárkány derekát ás úgy súgta a fülébe: - Meghalni...
 - Nem!! - kiáltott fel Filia, és próbált kiszabadulni, Xellos pedig idegesítően mosolyogva nézte, ahogy ne jár sikerrel.
- Biztos van más megoldás! - a lány szemében könnycseppek gyűltek össze.
- Drága Filia, ne légy naiv... - látva Filia arcát elkomorul. - Nem hiszel nekem, igaz? Gyere csak!
  Ugrott egyet, és ezzel együtt fel is röppent vele. Magyon magasra mentek, Filia hálákodott magában az aranysárkány voltából fakadó antitériszonyáért... kifejezetten élvezte a magasat, bár abba nem gondolt bele, hogyha Xellos elengedné, elég rondán a földbe csapódna, mert nem tudna annyi idő alatt átváltozni. Xellosnak szerencsére nem volt ilyen szándéka. Sokkal rosszabb történt.
 - Nézz csak oda - mutatott a botjával észak felé.
Filia odapillantott, és majdnem elájult attól, amit látott. A horizontig minden fel volt perzselve. Őket is csak a mély völgy védte meg, de a a látóhatáron még mindig égett egy különös, természetellenesen aranyszínű tűz.
- Basil Ul Copt halotti máglyája - búgta Xellos.
- ...
- Sírjál nyugodtan - nógatta. - Ha úgyis meghalunk, legalább egy kis élvezetet nyújt még azzal, hogy szomorú vagy.
- ...
Xellosnak kicit fura volt, hogy Filia még csak nem is sír, meg se nyikkan, de még csak meg sem mozdul. Maga felé fordította az arcát.
  Úgy tűnt, a lány sokkot kapott, mert a szeme nem követte azt, amit nézett, csak egyenletesen bámult maga elé... és olyan köd volt  szeme előtt, hogy szinte szürkének tűnt az írisze.
  Xellos érdeklődve húzta fel a szemöldökét, majd elővette a sátáni mosolyát. Szorosan magához ölelte Filiát, majd megszakította a lebegést, így fejjel lefelé zuhanni kezdtek. Xellos természetesen a tudta hogy a tó felett vannak, de Filia még annak ellenére se mozdult, hogy neki fogalma sem volt erről.
  Mikor becsapódtak a tó jághideg vizébe, akkor eszmélt csak fel. Belélegzett egy adag vizet, és majdnem megfulladt, de...
  Egy levegőburokban találta magát.
- Háh?
- Tetszik? - kérdezte Xellos vigyorogva.
Filia ránézett.
- Imádom ezt az arcot... annyi negatív energia van benne, hogy ha többet kapné belőle, még a végén úgy elhíznék, mint te.
  Filia azon gondolkozott, hogy mi jár Xellosnak... a száján kívül, persze egy nagy pofon , vagy két nagy pofon... helyette azoban megragadta a palástját és hozzábújt.

De egy lány ölel át, ahogy eldobja a tollruhát
S közben kibontja lassan színarany haját.
Suhanunk a város felett, visszamenni már nem lehet
Ketten leszünk majd ott, ahol csillagzene szól.
Minden, ami fájt lent marad, eltűnik a felhők alatt
Súlytalan a szív ott, ahol csillagzene szól.

-  Mondd csak, Filia... - suttogta a mazoku ördögi hangon. - Nincs kedved meghalni velem?
   Filia a szemébe nézett. Jól hallotta...
- Ha meghalunk... akkor soha többé nem fogsz ilyen fájdalmat érezni - két kezét a lány nyakán két oldalra, az ütőerére tette. - Már ígyis halálodon vagy... ilyen szívverés mellett két percen belül elájulsz.
- Dehát...
- Csak egy kis fehér mágiát kérek - szólt Xellos, és látszott rajta hogy nem viccel. Talán eltűrte, hogy Zeras-sama parancsol neki, elvégre ő teremtette, de esze ágában sem volt más szörnyeknek is szolgálni. - Én pedig adok neked egy kis fekete mágiát. Csak néhány másodpercig fáj... - megsimította az arcát. - Aztán már egy cseppet sem...
-Meg ígéred? - kérdezte Filia.
- ???
- Megígéred, hogy utána nem fáj már semmi? - ismételte meg Filia türelmetlenül.
  Xellos elmosolyodott, ne nem olyan mosollya, mint szokott, nem azzal a megszokott sunyisággal, hanem - talán életében először - igazi, szívbőljövő mosollyal.
- Megígérem - felelte, meg a lány tarkójához tette a kezét, és magához húzta, amíg össze nem ért az ajkuk.
  Nem törődtek vele, hogy folyamatosan süllyednek a vízben, ahogy azzal sem, hogy ez a mámor csak néhány másodpercnyi. Xellos közben megfogta Filia vállát, és sötét tűz tört elő az ujjai közül. Filia kezéből Xellos mellkasánál fehér lángok törtek ki, és ölelték kötbe őket. A fekete és a fehér láng egymásba olvadt, és úgy ölelkeztek egybe, mint a gazdáik. Filia szívébe valami hideg mart, és szinte abban a pillanatban megállította. Xellos csak egy szúrást érzett, mintha egy méh csípte volna meg, majd előtte is elsötétült a világ. Ahogy megmondta: mindkettőjüknek csak egy másodpercig fájt. Aztán a tó feneketlen mélysége elnyelte őket. Mire Basil Ul Copt máglyájánek tüze elhamvadt, a lánya már követte is őt a túlvilágra. Természetesen nem egyedül...

Suhanunk a város felett, visszamenni már nem lehet
Ketten leszünk majd ott, ahol csillagzene szól.
Befogad az ég temploma, nem enged el többé soha
Megpihen a szív ott, ahol csillagzene szól.

By: Kikyo
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés