Egy múltbeli ígéret

A déli nap teljes erejével tündökölt. Seyruun kastélyára rá sem lehetett nézni a tündöklő napfényben. Az összes sugarat visszaverte.

Nagy volt a hőség is. A kastélyban mindenki sziesztázott, a kertben szinte senki nem volt.  A fák hűs árnyékában egy hintaágy volt felállítva. Egy pár ült benne. A lány ült, ölében a fiú feje pihent.

Amelia felnézett a szikrázó napsütésbe, majd után le Zelgadisra. Egy féloldalas mosolyt kapott az említettől.

-         Emlékszel amikor először találkoztunk? – nézett fel Amelia szemébe.

-         Hát persze…. elég csúnyán viselkedtem…

-         Én nem arról az első találkozásról beszélek…

-         Akkor?

-         Nem emlékszel? – Zelgadis felült.

Amelia megrázta a fejét és érdeklődve nézett szeretett kimérájára.

-         Hát akkor egyszer volt hol nem volt….

Békés tavaszi nap volt. A város mellett egy patak folydogált. Partjain a kövek olyan fehérek voltak akár a kézzel szedett kősó. Egy fiú gyakorolt a parton egy karddal. Egyszercsak megmerevedett és hátranézett. Lépések zaját hallotta maga mögül.

Egy aprócska, fekete hajú 5 év körüli kislány futott felé. Púderrózsaszín ruhácskáját igyekezett felfogni a földtől hogy el ne essen. Megállt a fiú előtt, kicsit zilált.

-         Szia!

-         Szia… mit keresel itt egyedül?

-         Hát….. csak sétálok…– a kislány szó nélkül leült a fiú mellé.

-         Inkább rohangálsz, nem?

A kislány szégyenlősen elmosolyodott.

-          Én Amelia vagyok. Téged hogy hívnak?

-         Ze…  Grey vagyok.

-         És mit csinálsz?

-         Gyakorolok… erősebbé kell válnom hogy a dédnagyapám hasznára legyek…

-         Hűűűűűűűű. – a kis Amelia tágra nyílt szemekkel bámult fel a fiúra. – Én is akarok!

-         Túl kicsi vagy hozzá. El sem bírod a kardot…

-         Kérleeeeeeeeek. – Amelia kérlelő szemekkel nézett.

-         Hát jó. – sóhajtot fel Grey.

Beállt Amelia mögé, és a kislánnyal együtt ő is fogta a kardot. Éppen kezdte volna tanítani, amikor egy éles hang hallatszott nem is olyan messze.

-         Amelia! Merre vagy? Azonnal gyere elő, apa megint engem fog leszúrni hogy elcsatangoltál.

-         Jajj neeeee. – szisszent fel Amelia.

-         Mi történt? – nézett le rá Grey.

-         A nővérem. Engem keres… - Amelia villámgyorsan elengedte a kardot. – Megyek, nem akarlak bajba keverni…

-         De miért kev… - kérdezte volna Zel amikor egy idősebb 13 év körüli lány állt tőlük nem messze csípőre tett kézzel. Kék szemei veszélyesen villogtak, hosszú sötét haja elegánsan fel volt tűzve.

-         Amelia Wil Tesla Seyruun. Mit mondtam neked?

-         De Onee-san… - szaladt oda Amelia.

-         Egyrészt ne állj szóba idegenekkel. Másrészt tudod hogy apánk rám bízott. Bajba akarsz keverni?

-         Én csak… - Amelia a földet bámulta.

-         Indulás vissza. – a lány felkapta húgát és elindult vele.

Amelia szomorú szemekkel integetett új barátjának akit valószínűleg sosem fog többé látni…

Grey döbbenten állt. Seyruun hercegnőjével beszélt volna? Ha ezt tudja az elején… De most már csak a két lány távolodó alakját bámulta, és fejébe belerögzült a kis hercegnő kedves, meleg mosolya.

Néhány hónap múlva Seyruun gyászba burkolózott. A hercegnőt gyászolták, Gracia és Amelia édesanyját. Zelgadis a parton sétált, amikor léptek zajára lett figyelmes. Nem is látott semmit, amikor az a valami hirtelen nekiütközött.

Hátrafordult. Egy apró kislány volt. Fekete ruhácskája a bokája felett harangozott, fején apró ezüst tiara csillogott. Vállig érő ébenszín hajára fekete fátyol borult.

-         A-Amelia?

-         Grey…. a palotában mindenki sír… nem akartam ott maradni… - a kislány szorosabban ölelte a fiú testét.

Leguggolt hozzá.

-         Vissza kell menned… már biztosan keresnek.

-         Én veled szeretnék menni.

-         Velem? – Grey megdöbbent.

-         Igen. – nézett fel hatalmas szemekkel Amelia.

Kék szemeiben Grey aggódást, magányt, fájdalmat és mérhetetlen szomorúságot vélt felfedezni.

-         Te is tudod hogy nem lehet. – a fiú leguggolt hozzá. – Itt van rád szükség.

-         Akkor te is maradsz?

-         Amelia… én nem maradhatok. Nem vagyok a családod tagja.

-         Majd hozzádmegyek! – vágta rá Amelia.

Grey halkan elnevette magát. Nézte a kislány eltökélt tekintetét.

-         Még mindketten túl fiatalok vagyunk ilyen dolgokhoz. De ha megígéred hogy tanulsz és felelősségteljes hercegnő válik belőled akkor vissza fogok jönni hozzád.

-         Megígérd?

-         A szavamat adom. Íme a záloga. – Zelgadis lehajolt és valamit Amelia kezébe adott.

Amelia kinyitotta a markát. Egy gyönyörű kő lapult benne, ami alapból kék színű volt de a nap fényében szikrázva csillogott.

-         Ez egy napkő.

-         Gyönyörű. – Amelia szemei a boldogságtól csillognak.

-         15 év múlva ezen a napon ugyanitt… - Grey lehajolt a kislányhoz és egy puszit nyomott az arcára. – Aztán okos kis hercegnő legyen belőled, szeretnék büszke lenni rád.

Amelia szomorúsága eltűnt. Boldogan mosolyodott el és integetett a titokzatos fiú után míg alakját el nem nyelte a folyó melletti erdő. Ezután Amelia még egyszer megnézte a követ, felmosolygott az égre és visszaszaladt a palotába.

A kislányt megviselte édesanyja hiánya. A temetés után nemsokkal nővére is elhagyta. Csak édesapja maradt neki, s egy fiú ígérete, melynek zálogát egy dobozban tartotta a fiókja legalján.

-         Te voltál az? – Amelia szemei kitágultak.

-         Igen. – mosolyodott el Zelgadis.

-         És miért nem mondtad el? – duzzogott Amelia.

-         Miután Rezo átváltoztatott… nem mertem volna a szemed elé kerülni. Féltem hogy esetleg megrémisztenélek. Azt pedig nagyon nem akartam. Jobb volt így.

-         De akkor most miért mondtad el?

-         Hát nem tudod?

Amelia gondolkozott. Nem jutott eszébe semmi értelmes. Kérdőn nézett Zelgadisra.

-         Ma van 15 éve annak a napnak. – Zelgadis puszit nyomott Amelia arcára.

A hercegnő ledöbbent. Hogy eltelt az idő!

-         Gyere velem. – állt fel a hintából és elkezdte befelé húzni Zelgadist.

Meg sem álltak Amelia gyermekkori szobájáig. Mivel házasok voltak egy szobában voltak de Amelia gyerekszobáját érintetlenül állt. Kihúzta a fésülködőasztal fiókját és elővett egy antik dobozt. Vastagon befedte már a por. Lefújta, köhintett párat, majd kinyitotta és Zelgadis elé tartotta. A napkő még mindig teljes pompájában szikrázott.

-         Akkor ezt most vissza kell adnom? – Amelia elmosolyodott.

-         Megvan?

-         Ez volt a legnagyobb kincsem.

Amelia a kezébe vette a szikrázó követ és felnézett Zelgadisra.

-         Tehát már az első találkozásunkon tudtad ki vagyok?

-         Hát persze. Mit gondolsz miért bántam veled máshogy?

-         Nem tudom… de erre nem gondoltam….

-         Meg tudlak érteni, szörnyen néztem akkor ki. Én sem ismertem volna magamra. Nemhogy egy 5 éves kislány…

-         Most már lényegtelen… örülök hogy egy személy vagytok.

Hirtelen trombitaszó harsogott fel a kastély bejáratánál.

-         Megjött apa! – Amelia visszarakta a követ a dobozba és robogott is lefelé.

Zelgadis megcsóválta a fejét. Amelia bizonyos tekintetben nő lett… ám ha az apjáról volt szó ugyanolyan kislány volt mint akit annak idején megismert. Rápillantott a dobozban csillogó kőre. Az ő Ameliája.

-         Zelgadis! – hallatszott lentről a kiáltás.
-         Megyek már…. – halványan elmosolyodott és ő is elindult le.


by: Krie

By

By

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés